Szigorúan előírt téli napsütés-mennyiségemet idén is a portugál óceánparton óhajtottam begyűjteni, szóval már jó előre, novemberben betáraztunk repjegyből, míg végre elérkezett a várva-várt portói hosszú hétvégénk.
A „mikor is napoztam utoljára?” kérdést néha felteszem magamnak a téli időszak alatt, és eszembe jutott az a kellemes, december eleji pár órácska, amit a máltai sziklákon töltöttünk. Akkor is arra gondoltam, hogy minél több időt üldögéljek ott egy szál pulóverben, mert egyhamar nem lesz rá példa.
De szerencsére a portói tél elhozta számunkra a vágyott napsütést, 18-20 fokos délutánok kíséretében. Mi meg a napok leteltével, hazarepülés helyett inkább töltöttünk volna még pár semmittevős hetet a színes házikók között, a macskaköves utcácskákon sétálgatva, és az óceánparti sétány bordó padjain ücsörögve.
Óceán
Rá kellett jönnöm, hogy sosem láttam még homokos strandot óceánnal. Sőt, a tavalyi lisszaboni kirándulásunkig még óceánt se láttam (igen, szerintem is borzasztó, hogy sosem írtam cikket a lisszaboni útról). Viszont ott csak szééép nagy sziklás partokat csodáltunk, homok bizony egy szem se volt. Portóban meg ott figyel az óriási homokos plázs a szörfösökkel, már csak Pamela Anderson hiányzott, hogy gyorsan berohanjon megmenteni valakit. Igaz, a vízben a szörfösökön kívül senki sem tartózkodott, de egy másik partszakaszon láttam egy embert fürdeni. Biztos északi.
Egész szokatlan volt, hogy emberek ülnek a földön, piknikeznek, bikiniben napoznak, nem tipikus februári kép. Hazaindulásunk előtt mi is kifigyeltünk magunknak egy megfelelő, füves részt, ahova kifekhettünk hallgatni az óceán zúgását. Néha egy-két kutyus odajött haverkodni, madarak mászkáltak a fűben, én meg olyan ihletett hangulatba kerültem, hogy elkezdtem lerajzolni a partot meg a vizet egy kitépett füzetlapra. És igen, haza akartam vinni az óceánt.
Gasztronómia
A helyi szendvics és a bébikecske
Portugália az az ország, ahol életemben először olyan dolgot rendeltem az étlapról, amiről tényleg fogalmam sem volt, hogy micsoda. Ez tavaly történt Sintrában, és kihoztak egy narancssárga lében (én mindig úgy mesélem, hogy gulyáslevesben) úszó melegszendvicset. Mint kiderült, ez egy tipikus portói étel, a francesinha. Ha visszaemlékszem, annyira nem voltam elragadtatva, hogy idén is ilyet akarjak enni. Viszont körülöttünk az összes asztalnál ezt szolgálták fel az egyik étteremben, miközben éppen az octopus rice-ommal voltam elfoglalva. Szóval én tartom magam ahhoz, hogy plusz egy pont minden olyannak az étlapon, ami a tengerben él, viszont mínusz 1 a gulyáslevesben úszó tükörtojásos szendvicseknek. Ja és a grilled baby goatot is skippeltem egy másik helyen. Nem eszem grillezett kiskecskéket, mert magas a cukiságfaktoruk a youtube-on.
Ha szeretnél emailben értesülni az új blogbejegyzésekről, iratkozz fel!
A vegaburger kifogyott, lazacburger nem is volt
Olyan helyen is megfordultunk, ahol egy lazacos burgert kértem, de mivel az elfogyott, vega burgerre váltottam. Azt hittem, rosszul vették fel a rendelést (de nem), mivel kihoztak egy pirítóst, amin volt egy zöldségfasírt, a tetején sajttal, mellette meg sok saláta. De legalább kaptunk egy pohár ingyen sört a sok várakozásért. Egyébként itt épp a folyóparton ücsörögtünk a tűző napon, szemléltük, hogy zajlik a portóiak mindennapi élete, néha pedig közbecsengetett a retro Jameson-villamos. A legnagyobb problémám az volt, hogy napszemüvegen keresztül is hunyorgok, és hogy vennem kéne egy erősebbet. Szóval nem, nem érdekelt, hogy már egy órája várok a kajámra, meg az se, hogy zöldséges pirítóst kaptam vega burger helyett. Inkább leöblítettem a torkom az ajándéksörrel.
De egy biztos: én és a portugálok egészen más nyelvet beszélünk, ha kajákról vagy italokról van szó.
Kávé?
Kísérleteztem egy tortaszelettel is egy pékségben, ami meglepő módon isteni volt, ám ugyanez nem mondható el a kávéjukról. A pultos rákérdezett, mit iszom, én meg itallap híján rávágtam, hogy cappuccinót. Erre ők kihozták életem legeslegfurább, cappuccinónak ki nem néző löttyét, amiben kávészerű porból gombócok úszkáltak, de olyanok, amik nem akartak feloldódni. Ráragadtak a kanalamra, és undi volt és áá miez, miért áll a csésze alján egy centi ragadós fekete szutyok. Aztán kértem egy másikat, de kihozták ugyanezt, nagyjából összekavart állapotban. „Szerinted beleköptek?” „Szerintem nem” „Hát nemtom”. Elkezdtük sasolni a mellettünk lévő asztalokat, és azok is bőszen kavargatni kezdték, amiket eléjük raktak. Tanulság: Portugáliában nem kérünk cappuccinót. Pedig megnéztem, és volt kávégépük!
Vaníliás kosárka, sajt és bor
Szerencsére létezik pár étel a portugáloknál, amit viszont szeretek. A már említett tengeri herkentyűkön kívül imádtam az olívabogyót, a boltokban isteni sajtokat találtunk, az összes sör és bor finom volt, amit kóstoltam, és ne feledkezzünk meg a „vaníliapudingos” kosárkáról (nem vanília puding van benne, csak olyan az íze), alias Pastéis de natáról. Ez ugyanis a kedvenc portugál sütim. Tavaly részben ezen éltünk lisszaboni tartózkodásunk alatt, idén is megettem egy-kettőt. Ha a portugál gasztronómiából kéne választanom egyetlen egy finomságot, bizonyára ez lenne. Rögtön utána a kecskesajt és a bor holtversenyben.
Szuvenírek
A hűtőm mágnesekkel való telepakolásán kívül a másik hülyeségem, hogy pici kavicsokat hozok haza minden országból, majd felsorkoztatom őket a polcon, miután persze ráírtam, honnan származik. Ha ez megvan, és még esélyes, hogy lesz hely a táskámban, egészen változatos dolgokat vagyok képes vásárolni. Az ékszerekkel könnyen levehet bármelyik város a lábamról, mert mennyire jó már, hogy elfér a zsebemben is. Tehát ezt megünneplendő, Portóból 3 darab kézműves fülbevalóval és két gyűrűvel távoztam. Büszke vagyok magamra, hogy csak ennyivel megúsztam, ugyanis még a csapból is fülbevalók folytak.
Az óceánon kívül a másik kedvenc helyem az egész városban a Ribeira negyed volt, a csodás kis házikóival. Imádom a színes házakat. Imádom őket Amszterdamban, Koppenhágában, Piranban, Stockholmban, meg Portóban is. Na, ha már van egy ennyire tökéletes kis szeglete a városnak, az a következő, hogy ezeket a pompás házakat nyomtatják mindenre. Párnára, kötényre, táskára, füzetre, mágnesre, medálra. Inkább már körül se néztem. „Nem veszek semmit, nem veszek semmit” – mantráztam, majd lőttem pár képet, de a már említett pár ékszeren kívül valóban nem vettem semmit magamnak. Becsszó.
Portugáliában csempézve vannak a házak, méghozzá szép színesen, ezek a csempék az azulejók. Ilyeneket érdemes bármilyen formában hazavinni, nagyon mutatósak. Ékszereken is szerepelnek, de vannak falra akaszthatós verziók, illetve edényalátétek és társaik. Apukám a lelkemre kötötte, hogy hozzak neki Portóból egy falra akaszthatós csempét, tehát az már biztos, hogy ajándéknak tökéletes.
A helyiek
Annyira bírom azokat a mediterrán városokat, ahol kismotorral járnak a helyiek. Portóban is motorral jött a szállásadónk az apartmanhoz, hogy átadja a kulcsokat. Szicíliában ugyanez biciklivel történt, arra is külön pluszpontot könyveltem el magamban 😊
Itt mindenki ismer mindenkit. Véletlenül összefutnak az utcán. És tökjó, hogy mi ezt végignézhettük naponta akár többször is. Ez nem nagyváros, ez nem Lisszabon vagy Budapest. Itt barátságos szomszédság van, haverkodás, délutáni sakkozás az óceánparton, esti trécselés a téren.
Az ablakból kilógó, bámészkodó és/vagy cigizgető helyieken jókat mosolyogtam. Őket se nagyon érdekelte, hogy a legnépesebb sétálóutcán laknak, és valszeg minden fotón szerepel a fejük. Ettől ők még békésen nézelődtek tovább.
***
Nyugodt szívvel ajánlom Portót mindenkinek. Nekem jobban tetszett, mint Lisszabon. Barátságos, színes kisváros, óceánnal, kedves emberekkel, sirályokkal, részben feledhető gasztronómiával. Javaslom a bort az étkezésekhez, azzal még a rossz fogás is jobban csúszik.
1 thought on “Hosszú hétvége Portóban”