1 éve, március 11-én Québec-ben elkezdődtek a lezárások. A nap, amikor számunkra is megkezdődött a Nagy Otthonmaradás.
Emlékszem az utolsó túránkra. A lezárások előtt 3 nappal. Emlékszem az utolsó alkalomra, mikor még maszk nélkül mehettünk étterembe.
Emlékszem, hogy a lezárások előtt pár nappal még macskára vigyáztam. Mikor a macskagazdik hazajöttek az amerikai útjukról, és mondták hogy az egyikük nincs jól és köhög, már akkor arra gondoltam, hogy biztos covidos. De szabadtéren beszéltünk és már akkor is tartottuk a távolságot. Emlékszem, hogy aznap a buszon kínosan ügyeltem, hogy ne érjek az arcomhoz a kezemmel. Akkor még nem volt rajtam maszk és nem volt a zsebemben kézfertőtlenítő.
Emlékszem, már A Nagy Otthonmaradás előtt is szerettem itthon lenni. Introvertáltként nem tűnt bonyolultnak ez a projekt. Kiültem az erkélyre egy kávéval, egy kabátban, macska az ölemben. És napoztunk.
Az erkély volt a kávézónk, az éttermünk, a kertünk, a nemzeti parkunk, az irodánk. De akkor még nem sejtettük, hogy a Covid még egy év múlva is itt lesz.
Elkezdtem sütiket sütni, kipróbáltam az online tanfolyamokat, rászoktam a podcastokra. Felraktuk a Simset az Xboxra, hogy unalmas vagy ideges perceimben újra gyereknek érezhessem magam. Videón vitatkoztam a Magyarországon lakó családommal, hogy maradjanak már otthon és vegyék komolyan a vírust. Itt nálunk bőven intenzívebb volt az első hullám, mint Magyarországon.
Átrendeztük a lakást. Beszereztünk egy íróasztalt, és irodát kellett csinálnunk a hálószoba egyik sarkából. A nappali étkezőasztala a kettes számú irodánk. Aztán egy másik forgószéket is be kellett szereznünk, mert rájöttünk, hogy mindkettőnk hátát kicsinálja az étkezőszék, ha egész nap azon ülünk.
Meg kellett tapasztalnunk, milyen is az, amikor hetekig, 0-24-ben, egy lakásban tartózkodunk azzal, akivel együtt élünk. Először fura volt. Soha máskor nem volt példa ilyenre. Azóta is azt gondolom, hogy a budapesti, másfél szobás lakásunkban nem bírtam volna ki egy hónapot se. Valahova már tuti elköltöztünk volna. De szerencsére, a montréali lakásunk nagyobb. Itt már elvagyunk kényelmesen ketten is. Illetve hárman, a cicával.
A mindennapjainkban létszükséglet lett a zajszűrős fejhallgató.
Festettem, rajzoltam, gyertyát öntöttem, párnahuzatot varrtam pulóverből. Növényeket ültettem, meg füvet a macskának. Szenvedtem, hogy nem tudtunk lisztet szerezni a boltban, aztán egy ideig sót se. Addig nem tudtam sütni. Minden bolt ki volt fosztva. WC papír még pont jutott.
A hűtőnkben korábban sose volt annyi kaja felhalmozva, mint akkoriban. Ha nem lehetett volna kapni a boltban semmit, mi akkor sem haltunk volna éhen.
Belenyugodtunk, hogy a tervezett utazásainkból és fesztiválterveinkből semmi sem lesz.
Megtanultam, hogy vágjam le a férjem haját itthon. A sajátomat már évek óta magamnak vágom, az nem volt újdonság.
Ezerszer kiselejteztem a szekrényemet, és kitaláltam, milyen legyen az otthonmaradós stílusom. Aztán nyáron már az utcán is kísérleteztem a kapszulagardróbozással, nem csak a nappalinkban.
A nyár már könnyebb volt. Tudtunk biciklizni, maszkban emberekkel találkozni, teraszokon ülni, elutazni a környéken. Azóta meg valami furcsa, köztes állapot a jellemző.
Alkalmazkodtunk. Beleszoktunk az itthonlevésbe.
És most újra várjuk a jobb időt, hogy biciklivel bejárhassuk az egész várost és ettől újra szabadnak érezhessük magunkat akkor is, ha esetleg maradnak a jelenlegi lezárások.
