Ha az elmúlt 10 évben macskával éltél, és ez hirtelen megszűnik, akkor ahhoz nem lehet csak úgy hozzászokni. Ezért inkább örökbe fogadtunk egyet.
A cicust megtaláljátok Instagramon is. Végtelen mennyiségű cicakontent várható a profilján.
De mielőtt rátérek, hogy is sikerült végül cicát szereznünk, menjünk kicsit vissza az időben. Ez most ilyen mesélős poszt lesz.
A Kisnyúl-sztori
Igen, Kisnyúlnak hívják a pesti ex-cicámat. És igen, a képen olyan, mintha nyakkendője lenne.
Kisnyulat sajnos nem tudtuk magunkkal hozni Kanadába, mivel igencsak féltettem az egészségét. Reptereken, sok-sok órás repülésen, hotelen át hurcibálni egy hisztis, 12 éves cicut, akinek az eddigi leghosszabb útja az állatorvosig vezetett? Nem annyira jó ötlet. Főleg, hogy a költözés előtt majdnem egy évvel kiderült, hogy Kisnyúl idős korára cukorbeteg lett. A doki a lelkemre kötötte, hogy ne tegyem ki őt stresszhelyzetnek, mert eldurvulhat a dolog, és akkor nem ússzuk meg diabetikus táppal a betegségét, hanem injekciózni kell. Úgyhogy jobbnak tűnt az országban hagyni őt. Végül barátokhoz került, akik vigyáznak az egészségére.
Nekem viszont borzasztó nehéz volt elengednem őt, és Montréalban nagyon-nagyon hiányzott, hogy legyen egy cicánk.
Elvonási tünetek
Minden macskát végigsimogattam már a környéken. Általában magas hangon vinnyogok, ha meglátok egyet, és vágtatok át árkon-bokron, hogy megsimogathassam. Igaz, akkor is nagy rajongója voltam a bundás jószágoknak, mikor várt otthon a sajátom, de aztán kezdett gyanús lenni, hogy macskás videókat nézek a jutubon. Ezt korábban sosem tettem. Úristen, elvonási tüneteim vannak!
Gyors megoldások macskahiányra
Instant megoldásként kerestem egy macskás kávézót, ahol hamar törzsvendég lettem. De idegesített, hogy a macskák nagy része állandóan alszik, és olyankor tilos simogatni őket. Az ébren levő szobatigrisek pedig mindig más emberek ölében/asztalán feküdtek. Elég sokszor megfordultam a helyen, így néha elcsíptem egy-egy szociálisabb, épp elérhető állatkát. De ez is kevés volt.
Aztán regisztráltam egy cicaszittelős oldalra. Itt viszonylag hamar vigyázhattam egyre és még pénzt is kaptam érte. Álommunka. Végre egy macska, akit simogathatok és nem alszik, amikor ott vagyok! De ez is kevés volt.
Elindult a macskaprojekt
A decemberi pesti látogatás tovább borzolta a kedélyeket. Egyrészt meglátogattam Kisnyulat, másrészt találkoztam egy másik, családi cicával is, sőt még a szlovén szállásunkon is volt egy kedves, Mimi nevű cicu.
Ezután már nem bírtam tovább. Eldöntöttem, itt az ideje, hogy legyen egy macskánk!
Mikor visszautaztunk Montréalba, elkezdtem utánanézni menhelyeknek, állatmentő szervezeteknek. Az alapkoncepció annyi volt, hogy a macska fiatal legyen, mert szerettem volna betanítani pórázon sétálni, hogy járhassa velünk a világot, és ne olyan otthonülő legyen, mint a Kisnyúl.
Cicalelőhelyek
Elmentünk először a helyi menhelyre, ahol volt pár cicus, de a legtöbb már idős. Persze, nincs kölyökcica-szezon január elején.
Ezután pár nappal, online kitöltöttem egy rengeteg oldalas igénylőlapot röpke két óra alatt, ahol egy sziámi-keverék kiscicára pályáztam. 4-10 nap alatt kellett volna visszajelezniük, ha úgy gondolják, hogy alkalmas vagyok a cica örökbefogadására. Pár napig vártam, nem történt semmi, majd meguntam, úgyhogy nézegettem tovább.
A folyamat amúgy a legtöbb helyen ugyanaz. Ideiglenes befogadóknál helyezik el a cicákat. Te kitöltöd online a nyomtatványt, aztán telefonálnak, hogy mikor nézheted meg az online kiválasztott drágaságokat a különböző ideiglenes befogadóknál (ha egyáltalán alkalmasnak találnak arra, hogy megnézd). Valahogy időpontot egyeztettek, találkoztok, majd döntesz. Ha szerencséd van, már az elsőbe belezúgsz, és nem kell még egy csomó időt eltöltened időpont-egyeztetésekkel.
Nekem ez az egész folyamat életidegennek tűnt. Nem tudok képről dönteni. Viszont nincs kedvem 20 befogadóhoz elmenni, hogy legyen egy macskám. Az örökbefogadási nap azért jobb, mert ott több cicát megnézhetsz egyszerre, és talán még esélyed is van barátkozni velük.
Örökbefogadási nap
Így kerültünk egy nap alatt két örökbefogadási napra. Az első egy macskakávézóban volt. Annyi ember zsúfolódott be, hogy a macskákat, melyek épp nem ketrecben voltak, nem is lehetett látni a tömegben. Az introvertált énem sikított legbelül. Na jó, nekem ez sok.
Nem igazán találtam alkalmasnak a helyszínt arra, hogy bármilyen viszonyt kialakítsak az egyetlen, látótávolságban levő fiatal macskával, miközben az emberektől lépni sem bírok. Márpedig nem akartam úgy választani, hogy egy másodpercet sem tudok vele tölteni előtte.
Viszonylag hamar átmenekültünk a második befogadós napra. Ezt egy barátságos kis állatkereskedésben tartották. 5-6 cica, kevés ember. Sőt, kicsit később még érkeztek cicák. Tökéletes macska–ember arány.
Két cirmos épp pórázon sétált. Mikor beléptünk, rögtön jöttek megszimatolni minket. Jaj, de cukik vagytok! Az egyik 7 éves volt, a másikra 2-3 évest mondtak.
A kiválasztott
Mikor visszakerültek a ketrecbe, a fiatalabb a mancsával próbálta kinyitni a rácsot, mert két zárból csak egyet csuktak rá. Úgy megsajnáltam szegényt, hogy ketrecben kell lennie, hogy megkértem a nénit, hadd sétáltassam én is. A karomba adta őt. „He’s all yours” – mondta.
A macska ott maradt kicsit, rám nézett, majd persze menni akart sétálni. Köröztünk a boltban fél órát. Nem akartam abbahagyni. Nekem ő kell.
Igaz nem kölyök, de mivel magabiztosan sétál pórázon, így megspórolt nekem pár hónap betanítást. Határozott, felfedező macska.
Beszereztem a macskacuccokat, egy hét múlva érte mentünk.
Itthon kiszedtem a hordozóból. Az első perctől kezdve dorombol és dörgölőzik megállás nélkül. Fél óra múlva már az ölemben feküdt. A neve a kanadai Nova Scotia tartomány után Scotia lett, avagy Skócia. Avagy Skócica.
Teljesen átérzem a macska hiányt. Mi azért nem hoztuk a cicákat, mert nem tudtuk, meddig maradunk, és nem akartuk rángatni őket, szét sem akartuk őket választani. A kisebbik egy rehabilitálandó cica, neki hatalmas sokk lett volna az utazás. És azért nem mentem még macskáért a menhelyre, mert nem tudjuk, hogy alakul ez az év és az életünk, és a bizonytalanba sem akarnék hozni egy állatot 🙂 Még a nyári 3 hetes időszakot is meg kellene oldani, amikor biztosan nem vagyunk otthon, de talán a vidéki Quebecben is vannak macskasitterek 🙂
Abszolút megértem, hogy még nem fogadtatok örökbe cicát. Én próbáltam direkt ilyen bevállalósabbat keresni, aki nem kap sokkot, ha idegen helyre megy, vagy ha zaj és emberek vannak körülötte. Így nagyobb eséllyel él túl egy költözést is, ha esetleg a jövőben sor kerülne ilyesmire.
Biztos vannak szitterek arrafelé is. Ha mégsem, én szívesen vigyáznék rá három hétig, ha elhozzátok ide:)
Az idősrbb cicám bírta volna, és a kis lökött is kétlaki, de neki egy repülőút teljes KO lett volna. Attól is megugrik, ha tüsszentünk és épp helyrerázódott. Balcsin is két napra mindig elbújik, ha lemegy, szóval nem mertem. Meg jó helyen vannak, együtt.
Ez nagyon kedves tőled, első a papírok és pár más döntés meghozatala, de ha lesz cic, észbentartom, köszönöm. Addig a szajkóim, cinkéim, mókusaim lesznek. 🙂 Csak a fene, egyik sem dédelgethető, és nem dorombolnak. 😂
Hát igen, a dorombolás fontos:) de ha nagyon igyekszel, lehet, hogy sikerül háziasítanod a mókust