Érdekes dolog ez a „hazalátogatás”. Bevallom, én nem is szoktam használni ezt a szót. Nem szeretném az agyammal elhitetni, hogy csak Budapest és Magyarország lehet a hazám. Mert akkor véletlenül még azt gondolnám tudat alatt, hogy sehol máshol nem lehet hazám, életem, otthonom. Márpedig én nem azért költöztem Kanadába, hogy Budapestért epekedjek.
Persze, azért vártam a pesti utunkat. Nem láttam a barátaimat és a családomat 9 hónapja. Ez épp elég indok, de emellett a helyzet újdonsága miatt érzett kíváncsiság is erős volt bennem. Egész életemben csak Pest megyében laktam, legtöbbet a fővárosban, és sosem hagytam el ilyen hosszú időre Budapestet. Fogalmam sem volt, milyen lesz visszatérni. Azóta már tudom.
Lehet, hogy „haza” mentem, de majdnem végig haza akartam jönni.
Kicsit olyan volt ez a két hét Magyarországon, mintha akarva-akaratlanul is visszakaptam volna a régi életemet. De egy csomó dolog igazán nem hiányzik a régi életemből. Igen-igen, a barátok meg a család (meg a macska) mindig kivételek, mert ők valóban hiányoznak, és nagyon örültem, hogy időt tölthettem velük.
Montréalban a 9 hónap alatt még egy látogatónk se volt Magyarországról, de remélem, idén azért jobb lesz az arány. Annyira szeretném, ha legalább néha találkozhatnék 1-1 baráttal vagy családtaggal, anélkül, hogy nekem kelljen Budapesten lennem.
Budapesten lenni nekem már nem az igazi, mert – Péterfy Bori szavait idézve – szeretem azt a nőt, aki Montréalban lettem.
Szeretem Montréalt és Kanadát. Az utcákat, a házakat, az albérletünket, a napi rutinomat, az emberek kedvességét. A hétvégi kirándulásokat a nemzeti parkokban, a közös sétákat a kedvenc kávézónkba, a heti két jógázást, a nyugodt Netflix-estéinket a vendégszobában, ami filmnézős szobaként üzemel. Szeretek üldögélni, írni, rajzolni, festeni a nappalinkban, az íróasztalomnál, szemben az ablakkal, miközben nézem a hóesést és figyelemmel kísérem a fákon ugrándozó mókusokat. Szeretem, hogy inspirál a város, az ország. Szeretem, hogy kihozza belőlem a kreativitást.
Ezek mind hiányoztak a pesti tartózkodás alatt. Amikor épp nem házon kívül töltöttem az időt, nem tudtam mit kezdeni magammal a lakásban. A városban sétálgatás, eljutás A-ból B-be is fura volt. Főleg, hogy az elmúlt 6 évben csak biciklivel jártam Budapestet. Most mintha egy homokszem került volna a gépezetbe. Nem voltam otthon se, de turista se voltam. Megpróbáltam turista lenni. Nem ment.
Ellátogattam pár kedvenc helyemre a barátaimmal és unokatesómékkal is. Ezek voltak a legjobb pillanatok. A Városligeti Műjég, a Dürer kert, a Pasta Bella, a Pad Thai, a Frei Café. Azok a részek a régi életemből, melyeket tényleg szerettem. Ebben a pár órában otthon éreztem magam a városban, a többi pillanatban meg nagyon nem.
Régen mindig azt mondtam, hogyha leraknak engem bárhol a laptopommal, a macskámmal és a biciklimmel, akkor otthon érzem magam. Nos, a mostani látogatásnál egyik sem volt velem. Nem voltam otthon.
A rövid visszalátogatások nagy ellenzője vagyok, eddig bárhol éltem, ha nem tudtam elég gyakran menni, monig rossz volt, vagyvtúl sok, vagy stresszes, vagy nem elég, mindenesetre sosem stimmelt valami. Mióta gyerekeim vannak, moat vagyunk először nem otthon, egyke vagyok idődödő szülőkkel, nehéz ilyen messze lenni, de nem járunk haza az ünnepekre. Viszont anyun kívül senki nem jön otthonról látogatni. A francia rokonok és barátok sem. Mi végül a vendégszobát odaadtuk a nagyobbik lányomnak.
Megértem, hogy nem jártok vissza az ünnepekre… A mostaniból kindulva én sem szeretnék többet a karácsonyi időszakban menni. Egyrészt sokkal drágább a repjegy, mint bármikor máskor, másrészt pedig Budapest különösen idegesítő az évnek ebben a szakaszában. Sőt, még a barátaim egy részével sem tudtam találkozni (vagy csak kevés időre), mert sokan vagy vidéken voltak, vagy csak szimplán túl elfoglaltak az ünnep miatt. Persze a kivilágított utcák csinosak, meg a karácsonyi vásároknak is örültem, de még így sem éri meg.
Na ez amúgy érdekes. Van pár időszak amikor minden drágább, ezért pl akkor, amikor a semaine de relache van sem érdemes menni sehova, mert minden kanadai utazik szinte. Ilyenkor van egy hét suliszünet. Anyu pl most akkor jön, mert az ellenkező irányba közlekedik és olcsóbb neki a jegy, de innen oda és aztán vissza már drága lenne. Ugyanígy a suliszünet nyáron úgy néz ki, hogy pénteken jó még a jegyek ára, aztán szombaton elkezd emelkedni és vasárnap nagyon sokba kerül. Mi most pl csütörtökön repültünk, a szünet előtt, mert 3 jegy azért nem két fillér. De én azt a rohanást akkor sem szerettem, mikor nem voltak gyerekeim – mindenkit akarni látni, mindenhol enni, még magunknak is örömet okozni, és akkor ki fog megsértődni … De én a két hónapos hazalátogatásoknál is szabtam határokat, mert nem azért megyek haza, hogy másoknak a kedvére járjak, szeretném én is úgy érezni jól magam otthon, ahogy szeretném. Aki akar, az így is tud kapcsolatot tartani velünk, a mai modern technikával, és a valódi barátságok még csak nem is ezen fognak múlni 🙂