Ötnapos, tadoussaci utazásunk alatt egy napot töltöttünk a bálnákkal, a többin pedig ide-oda autókáztunk és közben felfedeztünk pár izgalmas helyet. Jártunk Québec városban, a Montmorency és a Sault-au-Mouton vízeséseknél, egy indián rezervátumban, és láttunk homokdűnéket is.

Québec város

A Montréal-Tadoussac táv félidejében tartottunk egy kávé- és sétaszünetet az egyébként is útba eső Québec városban.

Québec Észak-Amerika legősibb városai közé tartozik, 1608-ban alapították. Kanyargós, macskaköves utcácskái Európára emlékeztetnek. Online is így reklámozza magát: „Québec city. So European.”

Mindig is odavoltam az európai városok házikóiért és macskaköveiért, szóval Québec is hamar levett a lábamról. Sétáltunk az óvárosban, a folyóparton, találtunk egy jó kávézót is, és megbeszéltük, hogy legközelebb a Citadellába is felmászunk. Sietősre vettük a figurát, mivel még bele kellett férnie egy vízesésnek is a napi programba.

Montmorency vízesés

A vízesés Québectől 15 perc kocsikázásra található. Pontos szélességéről nincs infóm, de ránézésre bizonyára elnyerte az „eddigi legszélesebb vízesés, amit valaha láttam” díjat. Magasságban nem veri a szlovén Boka vízesést. 106 és 84 méter az állás, Szlovénia javára.

A vízeséshez rengeteg lépcsőfok vezet fel (487 db), de kocsival is megközelíthető. A tetején van fizetős parkoló, a vízeséshez a belépés egyébként ingyenes. Mi felmentünk kocsival, lesétáltunk a lépcsőkön, majd vissza. Napi tesióra teljesítve.

Extra látnivalóként a vízesésnél termett egy szivárvány is, illetve vicces volt nézni fentről, ahogy egy bácsi gumicsizmában horgászik a folyóban.

Indián rezervátum és Sault-au-Mouton vízesés

Egyik napunkat azzal töltöttük, hogy Tadoussacból elindultunk északnak a Szent Lőrinc-folyó mentén. Ahol épp volt netünk, ott a térképet bújtuk, és minden izgalmasnak tűnő helynél megálltunk nézelődni. Így kerültünk a Sault-au-Mouton folyó vízeséséhez, illetve Pessamitba, egy indián rezervátum strandjára.

---

Rajtunk kívül egyetlen egy ember se volt a vízesésnél, csak a folyóban lubickoltak páran. Boldogan lemásztunk a sziklákon, ameddig csak tudtunk, aztán vissza. Szeretem az ilyen eldugott, szépséges helyeket. Eltöltöttünk egy fél órácskát, csekkoltuk a Google Mapset, és kinéztük a térképen Pessamitot.

Észak felé haladva a folyó egyre csak szélesedik. Pessamitnál eléri a kb. 50 km-es szélességet. Pont úgy néz ki, mint egy tenger, a vize is sós, partján tenyérnyi nagyságú kagylók sorakoznak. Ez volt a legészakibb pont, ameddig eljutottunk az út alatt, de egyben kanadai tartózkodásunk eddigi legészakibb pontja is. Feltehetőleg jövő nyárig úgysem merészkedünk Észak-Kanadába, szóval egy ideig biztos marad ez a helyzet.

Pessamit az innuk földje. Őseik már több ezer éve is ezen a környéken éltek. Habár csak rövid időt töltöttünk itt, és csak a folyóparton sétáltunk, így is hatalmas élmény volt, mivel sosem jártam indián rezervátumban. Persze a nyelvész énemet az is lázba hozta, hogy életemben először találkozhattam egy annyira ritka nyelvvel, mint az innu, amely világszerte csak tízezer embernek az anyanyelve.

Tadoussac homokdűnéi

A végére még idebiggyesztem Tadoussac homokdűnéit, amiket a bálnanézős túra után iktattunk be a programba. Kihagyhatatlan, igazán különleges hely. Uccu neki! Mezítlábas séta végig a homokban, le a partra. Egyik oldalon homokfalak, másikon folyó és fák, sziklákkal. A folyó egyébként annyira hideg volt, hogy még bokáig se mentem bele, de úgyis az a fontos, hogy a bálnák jól érezzék magukat a vízben. Én jól elvagyok a parton is.

---